Beszélgetés a világ legveszedelmesebb rockzenekaráról Takács Vilmos Vilkóval, a Guns n’ Roses és én című könyv szerzőjével

A Guns n’ Roses és én című köteted három éve jelent meg a Pluralica Kiadó gondozásában. A fotókkal gazdagon illusztrált, a banda pályafutását saját életeddel naplószerűen vegyítő könyv olvasmányos karriertörténet, egy káprázatos felfutásé, majd a bosszantó szétesésé, melynek hátterében, afféle örök-jelenként, ott van az elbeszélő és tribute zenekarának, a Hollywood Rose-nak biztonságos, a Guns emlékét ápoló világa. Nekem (és ezen a névmáson most alighanem több százezer honfitársunk értendő) visszahozta a kilencvenes évek hangulatát, újrajátszatta a tinédzser kori eszement rajongást – örült a család, újra a Welcome To The Jungle dübörgött a hangfalból. Meggyőztél: ők a legnagyobbak. Érzed ezt a generációs együtt-örülést, kaptál, vagy esetleg kapod ma is a hálás visszajelzéseket?
- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, illetve a komolyabb hangvételű kritikák közül is talán egy volt, ahol inkább arra szavazott az író, hogy nem lett annyira jó a mű, mert túlírtam. (Ebben lehet némi igazság, de lényegében nulla írói tudással ennyit sikerült elsőre teljesítenem.) Nekem ez hatalmas elismerés, hiszen korábban sosem jelent meg ilyen terjedelmű írásom, tehát kvázi totál újonc íróként vetettem bele magamat a mélységes irodalomba. Rengeteg korombeli írt, hogy mennyire köszönik, amiért visszaadtam egy szeletet ebből a kiváló korszakból. Nem titkolom, valahol ez volt az elsődleges célom, ugyanakkor ez a személyes időutazásom volt, így ha megkérdezné valaki, hogy láttam-e már időgépet közelről, vadul bólogatnék, sőt, még ki is egészíteném azzal a válaszomat, hogy már ültem is benne, és működött.
 
Olvasva a könyvet, azt éreztem, régóta motoszkált benned ez a nagyon személyessé alakított sztori, s hogy nem tudod, de valószínűleg nem is akarod magad leválasztani a bandáról. Miért két szálon mozgattad a cselekményt, miért döntöttél a föntebb említett szerkezet mellett?
- A Gunsról rengeteg írás jelent már meg, amelynek többsége egyszerű vagy nem egyszerű biográfia, illetve önéletrajzi regény. Rengeteget agyaltunk a kiadóval, hogy miként lehetne a tényszerű elemek mellé olyan írást tenni, ami egyrészt egy másik aspektusból mutatja be a Gn’R-lázat, ugyanakkor nem mellőzi a személyes élményeimet sem. Az a legjobb az egészben, hogy igazából maga a konkrét írás adta a megoldást, mert miután belevágtam, random jöttek egymás mellé a különböző síkok, a kiadó pedig örömmel adta rá áldását, és biztattak, hogy ez egy kiváló, unikális út, tessék ezen tovább haladni. Ezáltal megmaradtak azok az alapvető információk, amiket illik tudni a zenekarról, minden dalról megemlékezem, de mellette sikerült hoznom egy olyan intimitást, ami által beengedem az olvasót a poszterekkel telepakolt szobámba, illetve a 90-es évek elejének MTV-szagú világába.

Írás közben mit tanultál meg újra a Guns n’ Roses-ról, mennyiben változott a Guns-képed?
- Igyekeztem a lehető legalaposabb lenni, ezért rengeteget olvastam a zenekarról régi újságokból, könyvekből, interjúkból, hogy minél hitelesebb és pontosabb legyen az írás. Nem mondom, hogy nem kiáltottam fel sokszor, hogy „téééényleg, ez így volt”. Amikor inaktívvá lett a Guns, elkezdtem más zenék után érdeklődni, és csak valamikor a 2000-es évek elején kanyarodtam vissza hozzájuk. Ekkorra már volt nyomokban internet, teljesen átalakult az információáramlás, mert kvázi közkinccsé lett minden gondolat és írás, így a Z generáció már lényegében pár kattintással el tudja érni azt, amiért mi anno keményen megküzdöttünk. Sokkal több követ kellett ezáltal megmozgatnom, hogy jobb legyen az összkép, viszont én is rengeteg újdonságot tudtam meg az imádott zenekaromról.
 
A Guns n’ Roses csodákra is képes: hónapokkal ezelőtt majdhogynem 100%-osan újraéledt-újraformálódott a banda, koncerteznek, turnéznak, mi több, a sokszor eltemetett Axl Rose a kétéltű frontember szerepét is felvállalta, s rendesen el is végezte a munkát az AC/DC-vel. Milyennek találod őket ennyi év távlatából? Ráismersz régi önmagadra ebben az új tükörben?
- A Guns tudott kellően és őszintén provokatív lenni, de náluk ez nem csak egy dühös gondolatkitörés volt, mint, mondjuk, a punk zene esetében. Minden dalban voltak mélységek, magasságok, már-már költői mondanivaló, a zene pedig tökéletesen kiszolgálta mindezt, hiszen nem volt túl vad, hogy ne tudja befogadni egy szélesebb réteg, ugyanakkor megvolt benne az a lázadás, ami a kortárs rockbandákon felül emelte. A balladákkal meg sosem lehet félrelőni, amikben nem volt gyenge a brigád. Igazából ezt hosszasan lehetne fejtegetni, de előbb-utóbb nyilvánvalóvá válna a fanatizmusom, úgyhogy maradjunk ennyiben.
Én voltam a legboldogabb ember a világon, amikor ténnyé lett a pletyka, miszerint békülés van kilátásban, mert ezek a jómadarak együtt tudnak igazán atomot robbantani. Az AXL/DC pedig egy rocktörténeti kihagyhatatlanság, jól meg is néztem őket májusban Bécsben. Esküszöm, hogy Axl jobban énekelte az AC/DC-számokat, mint a Gunsokat az idei koncerteken. Ott azért néha elkummantotta a torokból éneklést, viszont Angus bandájában végigtolta a bulit fejhangmentesen. Eszméletlen jó élmény volt, nagyon örülök, hogy ott lehettem! A Guns meg nagyon remélem, hogy jövőre az öreg kontinens felé veszi az irányt. Bérelt sorom lesz valamelyik koncerten az első sorban.

Annak idején mindünknek megvolt a csapatbeli kabalája, volt, aki derekára kötött kockás ingben csajozott, más Duff-ra esküdött, de akadt olyan is, aki azt mondta, Izzy az ász, a nagybetűs komoly-zenész, s nélküle a zenekar hajítófát sem ér. Neked is volt ilyen liblinged?
- Axl. Nekem ő A rocksztár. Őt kezdtem el annak idején utánozni a tükör előtt, ő volt az idol, az ő arcképét varrattam magamra. Egyszerűen számomra ő a tökéletes énekes a lehetetlen hangterjedelmével, a kiállásával, a kiszámíthatatlanságával, a gondolataival. A Guns az Guns, mit sem ér egyik tag a másik nélkül, de nekem mindig is Axl lesz, aki rávitt arra az útra, amit rajongásnak hívunk, és remélem, még jó sokáig el is kísér.
 
A könyv (H)epilógussal zárul, egy erős flash-sel, amelyben nem csupán megáll az idő, de mintha ezzel azt is sugallnád: nincs tovább. „Itt a vége” – írod. Tényleg itt van, nincs, nem lesz, nem lehet folytatás?
Már hogyne volna! Ha igazak a pletykák, akkor lesz új Guns-album, és már olyanokról is lehet hallani, hogy Axl marad az AC/DC élén, és Angust ismerve, tutira elő fognak rukkolni új lemezzel. Félelmetes belegondolni, hogy a kedvenc énekesem énekel a két legnagyobb rockzenekar élén, ahol az egyik guitarherót Slash-nek, a másikat pedig Angus Youngnak hívják.
Hogy írok-e még könyvet? Biztosan, mert már sok téma zsong a fejemben, és hiányzik a gondolatok ilyes kivetülése a szürkeállományomból.

Kiss László