A Smashing Pumpkins története remek példázata annak, mi történik akkor, amikor nagy egók találkoznak. Az összeütközés elkerülhetetlen, de talán az idő Corganék sebeit is begyógyítja.
Megboldogult ifjúkorom meghatározó zenekara a Smashing Pumpkins, megkockáztatom: az 1995-ös Mellon Collie And The Infinite Sadness az évtized egyik legfontosabb albuma volt. Összetett remekmű, lüktető punk-rock dalok, és melankolikus, fülbemászó elégiák kiválóan eltalált elegye, egyben méltó, és azt meghaladó utódja a világraszóló népszerűséget meghozó ’93-as Siamese Dream-nek. A Pumpkins-ban minden íz, minden fűszer együtt állt ahhoz, hogy egy igazán tökös és a generáció számára meghatározó bandává váljanak. A zseniális dalszövegíró, zeneszerző frontember, Billy Corgan nem csak jellegzetes énekhangjával varázsolta el a közönségét, hanem karizmatikus személyisége is átjött szerzeményein és színpadi előadásain. A zenekar mindig női basszerokat alkalmazott, közülük is D'arcy Wretzky közreműködése a legjelentősebb, a szőkeségből áradt a szexualitás, pedig sosem törekedett erre. James Iha, a második generációs japán-amerikai gitáros szokatlan megjelenésével és nem utolsósorban egyedi játékával szintén kiválóan passzolt a csapatba, és a dobos, Jimmy Chamberlain sem lógott ki a sorból - hacsak nem folyamatos drogproblémái miatt.
Ám pont a Mellon Collie sikere tett be a Smashing Pumpkinsnak, akárcsak Kurt Cobain a Nevermind megjelenése után ránehezedő nyomást, úgy Corganék is nehezen viselték a népszerűséget és a megnövekedett elvárásokat. Folyamatos tagcserék követték egymást, és bár a ’98-as Adore vagy a két évvel később megjelent Machina/The Machines of God helyenként kiváló lemezek, egyértelmű, hogy ekkor már leszálló ágba került a banda, csak idő kérdése volt az összeomlás.
A Pumpkins hét évre tűnt el a süllyesztőben, a Zeitgeist-tal való visszatérésük pedig felemásra sikeredett. Ezen a lemezen dobolt utoljára Chamberlin, Iha már sehol, valami olyasmi kerekedett a szebb napokat látott zenekarból, mint Axl Rose „egyszemélyes” Guns ’N Roses-a. Eddigi utolsó albumuk, az Oceania sem az igazi, akad rajta nem egy szerethető szerzemény (a My Love Is Winter-t kifejezetten kedvelem), de az alaptagok hiányában kicsit egysíkúra sikeredett, mintha kispórolták volna a levesből a sót.
Nem rég azonban biztató interjút adott a Talk Music-nak Jimmy Chamberlin, szavaiból az derül ki, hogy nem zárja ki egy újabb, Corgan-nel közös munka lehetőségét.
„Még nem tartunk itt, ehhez még kell némi idő. De ki tudja? Volt egy találkozásunk, ami nagyon szórakoztató volt. A zene mindig közös nevezőnk, hasonlóan látjuk a rétegeit, hasonlóan viszonyulunk hozzá. Azt hiszem, hogy az ő zenéje is jobb velem és az én zeném is jobb vele.”
